X
 

   
  Mátészalkai MTK Asztalitenisz Szakosztálya.  
     
 
 
 
A Ping-Pong suli
  Játékosaink
  Galéria
  Edzések bemutatása
Asztalitenisz Történelem
  Asztalitenisz története
HEGTIBWOOD ÜTŐFÁK
  Ütőfák bemutatása
  Hegtibwood galéria
  Ütőfák alapanyagai
Különleges ütőfák
  Ütőfák történelme
linkek
  Asztalitenisz linkek
Magunkról
  Magunkról
  Játékosaink
  Elérhetőségünk
  Támogatóink
  Galéria
Megyei I.osztály
  Sz.Sz.B. Megyei I oszt. eredmények
Ranglisták
  Sz.Sz.B. Megyei I.oszt.
  Országos újonc fiú
  Sz.Sz.B.Megyei I.oszt.egyéni rangsor
Sportszer vásárlás
  Internetes vásárlás
  Sportszer
  Bazár
 
 
Asztalitenisz története
Az asztalitenisz történetének fontosabb szakaszai

Az asztalitenisz eredetét a múlt század utolsó negyedétől tudjuk pontosan nyomon követni. Vannak utalások arra vonatkozóan, hogy az asztaliteniszhez hasonló játékot már sokkal előbb is játszottak. Kínában, a kínai császárok rezidenciájában, a nyári palotában lehet látni ma is olyan képeket, festményeket, amelyekből arra lehet következtetni, hogy már a középkorban ismertek és játszottak az asztaliteniszhez jellegében hasonlító játékot. A japán sporttörténet kutatói állítják, hogy Japánban is volt olyan népi játék ebben az időben, melyet az asztalitenisz kezdeti formájának lehet tekinteni. Ezekből a nyomokból arra lehet következtetni, hogy már a középkorban is voltak törekvések arra, hogy valamilyen labdajátékot a szabadból a négy fal közé vigyenek be. Ennek a törekvésnek a jegyében sokkal később, a XIX. században az angolok is megpróbálták - sikerrel - a polgári lakásokba bevinni az akkor már ismert és az arisztokrácia körében népszerű teniszt. Ebédlőasztalon, pergamen bevonatú ütőkkel, kis gumilabdákkal és házilag készített hálókkal játszották. Ezt a játékot, ha kellékeiben, szabályaiban még teljesen más is volt, mint a mai játék, joggal tekinthetjük már asztalitenisznek. A múlt század utolsó évtizedében megjelent a kaucsuklabda és a játék nagyon kezdett hasonlítani - természetesen nem a játékmódot és a színvonalat illetően - ahhoz a játékhoz, amit ma asztalitenisznek nevezünk.
Magyarországra egy angol üzletember hozta el e játékot, ami nálunk is hamar népszerű lett.1904-ben már nemzetközi versenyt, 1905-ben pedig - elsőként a világon - országos egyéni bajnokságot rendeztek. Az első világháború után, 1924-ben alakult meg a Magyar Országos Asztalitenisz Szövetség (MOATSZ), amely szintén elsőként a világon, 1925 elején beindította az országos csapatbajnokságot. Az asztalitenisz az ismert, illetve nyomon követhető közel 100 esztendő alatt akár a játék kellékei, akár szabályai vagy színvonala tekintetében óriási változásokat, különbségeket mutat. Ha ezt az időszakot valamilyen módon szakaszokra akarjuk osztani, azt több szempont szerint megtehetjük. Vélhetően a játékra a legnagyobb hatást az ütő anyaga gyakorolta, és az összes többi változás ezzel függhet össze. Ennek megfelelően négy korszakot különböztethetünk meg:
a kialakulás időszakát (pergamen, fa, parafa- és egyéb ütők),
a klasszikus játék időszakát (gumiütő),
egy átmeneti – rövid – időszakot (szivacsütő),
a modern időszakot napjainkig (softütő).

A kialakulás időszaka (-1926)

Erre a szakaszra a kezdetlegesség, az állandó változás, az útkeresés volt a jellemző. A századforduló előtt és azt követően még évekig a fakeretes, pergamenbevonatú ütőket használták. A labda irányítása ezzel nagyon nehéz volt, a könnyebb irányíthatóságot szolgálta a parafaborítású ütők megjelenése. Ezek az ütők sem adtak lehetőséget széles technikai repertoár alkalmazására, így még meglehetősen szegényes, kezdetleges volt a játék. A kemény ütőkről gyorsan pattant vissza a labda, így mindenki arra törekedett, hogy saját térfelén felpattant labdát a felpattanás után minél gyorsabban juttassa (pattintsa) az ellenfél térfelére. Ütni, támadni, nyesni nem lehetett ezzel az ütővel, csak pötyögtetni. A pötyögtetést ösztönözte az is, hogy a háló (1936-ig) mintegy 2 cm-rel volt magasabb a ma használatosnál. Ilyen adottságok mellett azok nyertek, akik türelmesebbek voltak és gyorsabban tudták átpattintani ellenfelük térfelére a labdát, ezzel is hibázásra késztetve őket. Valószínűleg ebből a törekvésből alakult ki Európában a tollszárfogás, az azelőtt használatos teniszfogás helyett. Így ugyanis nem kellett az időt vesztegetni azzal, hogy az ütőt az egyik oldalról a másikra fordítgassák, mert csak az ütő egyik oldalával játszottak. A játék unalmas, hosszú ideig tartó labdapattogtatásból állt, szinte csoda, hogy mégis népszerű lett. A játék szabályai sem alakultak még ki teljesen. A labdamenetek számolása, illetve a győzelem eléréséhez szükséges labdamenetek száma nem volt egységes. Angliában egy mérkőzés 50 pontos (poen) játszmából állt, Magyarországon két játszmát kellett megnyerni, egy játszma 30 pontig tartott. Kísérletképpen nálunk is volt olyan év, amikor egyetlen játszma, azon belül 80 pont kellett a győzelemhez. A játszmákon belül a pontokat is különbözőképpen számolták. Az általános az volt, hogy amikor egy labdamenet megnyerése egy pontot jelentett, de sok helyen a teniszhez hasonlóan számoltak. A számolási rendszert 1926-ban egységesítették. Akkor alakult ki, hogy a játszmák 21 pontig (egy labdamenet megnyerése egy pont) tartanak. Egy mérkőzés megnyeréséhez, a versenykiírástól függően, két vagy három játszmát kellett megnyerni. A játszmák időtartama nem volt korlátozva. Az adogatás szabályainak kialakítását sok kísérletezés előzte meg. Először a teniszhez hasonlóan, a fej fölött adogattak. Ez az adogatónak olyan nagy előnyt jelentett, hogy a fogadónak szinte esélye sem volt a labdamenet megnyerésére. Később azzal próbálkoztak, hogy kimondták: a labdának az adogatás pillanatában az asztallap képzeletbeli meghosszabbított vonala alatt kell lennie. Tehát így nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé kellett adogatni. Ez viszont az adogatót sújtotta, mert labdája nagyon magasan pattant fel az ellenfél térfelén. A mai, úgynevezett közvetlen adogatást, amikor az adogatónak először a saját térfelére kell ütni a labdát, mielőtt az átpattan az ellenfél térfelére -, Magyarországon találtak ki, és így vált szabállyá. A feldobás módjának, helyének és a kéznek a szerepét ebben az időben még nem szabályozták. A játék kellékei közül nemcsak az ütő, de az asztal méretei sem voltak szabályozva. Ausztriában például kisebb asztalokon játszottak, mint Magyarországon. Ebben az időszakban tehát sok volt a kísérletezés, nem volt túlságosan “sportjellegű” az asztalitenisz. Mégis a magyar asztalitenisz-történet egyik fényes korszakaként tartják nyilván ezeket az éveket, mert a magyar játékosok sikert sikerre halmoztak, kialakult az első nagy magyar aranycsapat - Mechlovits, Jacobi dr., Pécsi dr. összetételben -, amely legtöbbször verhetetlennek bizonyult. Még az 1900-as évek elején, a pergamen- és parafa ütők korszakában történt, hogy az egyik angol játékos (Good) egy verseny előtti napon betért egy gyógyszertárba fejfájás elleni port vásárolni. A visszajáró pénzt recés gumilapra tették vissza (a gyógyszertárakban ez évtizedekig használatos volt) Valamilyen pillanat szülte gondolat következtében Good megvette a gumilapot, ráragasztotta az ütőjére és másnap fölényesen megnyerte a versenyt. A siker azonban csak átmeneti volt, a gumiütő elterjedésére még várni kellett néhány évet. Tulajdonképpen csak 1926-ban - igaz, akkor viharos gyorsasággal - lett népszerű a gumiütő, és rövid időn belül alaposan átalakította a játékot. Kialakult a támadóütés és a védőütés (nyesés). Az új ütő lehetőségei következtében kibontakozó új technikát a régi parafa ütős játékosok már nem voltak képesek elsajátítani. Új gárda alakult ki, ők már nem a nagypolgársághoz tartoztak, munkások, diákok, munkanélküliek voltak, akik között nagyon népszerű lett a hirtelen nagy tömegbázist kapott asztalitenisz. A korszak első részének legjobb játékosai is magyarok voltak: Barna, Bellák, Szabados, Kelen, Glancz és a nők között Mednyánszky, Sipos. Valószínű, hogy Barna Viktor és Mednyánszky Mária a világ minden idők legeredményesebb játékosai maradnak még sokáig, hiszen Barna 22, míg Mednyánszky 18 világbajnokságot nyert, és ebből mindketten 5-öt egyes versenyszámban. A Barna, Bellák, Szabados összetételű csapat tekinthető a magyar asztalitenisz második arany csapatának, amely ekkor sikert sikerre halmozott. Az asztalitenisznek mégsincs becsülete hazánkban, mert ebben az időben már nem “úri sport”. Az 1927-35 közötti sikerkorszak hamar lezárult, a legjobb játékosok külföldre távoztak, utánpótlás pedig nem volt. Időközben a dinamikusan fejlődő, látványos asztalitenisz átmeneti válságba került. Az 1936-os prágai világbajnokságon óriási méreteket öltött és visszatérni látszott a század eleji pötyögtetés. A napi játékidőt 20 órára emelték, és csak éjfél (12 óra) és hajnali 4 között volt szünet. Így sem lehetett befejezni a VB-t, a páros számok döntőjére már nem jutott idő. Mai szemmel szinte hihetetlennek tűnik, hogy például a román Paneth és a lengyel Erlich mérkőzésének első labdamenete 78 percig tartott (!), a román Marin és a francia Hagenauer mérkőzése pedig 8 és fél órán át zajlott. Ennek magyarázata az volt, hogy a támadójáték mellett kifejlődött a nyesésen alapuló védőjáték, és a kiváló védőjátékosok ellen az ellenfelek nem mertek támadni. Az akkor éppen 10 éve megalakult Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség azonnal reagált: 2 cm-rel csökkentette a háló magasságát, és 20 percre korlátozta egy játszma időtartamát. Az első időszabályt azóta több is követte, mindegyiket azért hozták, hogy az unalmas, pötyögtető játékot korlátozzák. A korlátozásoknak meg is lett az eredménye, mert a következő években a férfiaknál ismét a támadójáték dominált. (Ma egy játszma 15 percig tarthat, utána váltogatott adogatás következik, és az adogatónak 12 ütés alatt kell megnyernie a labdamenetet.) A második világháború után a sportág hamar talpra állt, Magyarországon is újra sikersport lett az asztalitenisz. Kialakult a magyar férfi válogatott harmadik aranycsapata Sidó, Soós, Kóczián összetételben, hozzájuk csatlakozott a háború utáni időszak legnagyobb női játékosegyénisége, Farkas Gizi, majd később Kóczián Éva is. A játékban még a szépség dominált, a nagyszerű technikai megoldások tették élvezetessé, de már észreve- hetően erősödött, jobban előtérbe került a küzdőjelleg, nagyobb szerepet kapott a gyorsaság, az erő, az állóképesség, a küzdeni tudás.
Az átmeneti időszak (1952-1959)


Az 1952-es bombayi világbajnokságtól az 1959-es dortmundi világbajnokságig terjedő, mindössze 7 évnyi időszakot a szivacsütő berobbanása jellemezte. Bombayben először vettek részt világbajnokságon a japánok, és rögtön átütő sikert arattak, négy aranyérmet nyertek. Egy szivacsütővel játszó játékos, Satoh, akit a japánok a leggyengébb játékosuknak tartottak, nyerte a férfi egyest, méghozzá megszorítás nélkül. Kezdetben úgy tűnt, hogy a szivacsütő, amely főleg az 1954-57 közötti években volt egyeduralkodó, vissza fogja fejleszteni a sportágat, visszahozza a pötyögtetést, csúnyává, élvezhetetlenné teszi a játékot. A vastag szivacsréteg ugyanis zajtalan érintkezést biztosított az ütő és a labda között, és röviden a háló mögé lehetett vele ütni a labdát. Később kiderült, hogy a kemény szivacsütővel sokkal jobban lehet nyesni, mint a gumiütővel, és gyorsabban, nagyobb erővel lehetett támadni. Csupán nagyobb mozdulatokra és nagyobb fizikai erőre volt szükség. Ezért előtérbe került az erő, hátrább szorult a technika. Ez volt az oka, hogy a japánok új ütőt kísérleteztek ki, az ún. softütőt, melynek lényege, hogy a befelé fordított gumilap és a fa között szivacsréteget helyeznek el. Ennek hatására ismét újítás következett, a gumilapot “visszafordították” és kifelé tették a szemcsés oldalt. Ezt nevezzük szendvicsütőnek. Ennek a rövid időszaknak a versenyeire a teljes zűrzavar volt a jellemző, a különböző ütőkkel, borításvariációkkal megjelenő versenyzők felborították az addigi erőviszonyokat, új játékosok kerültek az élvonalba. A régi játékosok alig tudtak megbarátkozni az új anyaggal, egyedül Sidó Ferenc tudott közülük az élvonalban maradni, aki 1953-ban, Bukarestben - a japánok távollétében - egyéni világbajnok lett, és aki 38 évesen, gumiütővel is ezüstérmet tudott szerezni az 1959-es dortmundi VB-n, férfi egyesben. A különböző anyagok okozta áldatlan helyzet miatt a szak- emberek az asztalitenisz jövőjéért aggódtak, és már 1956-ban felmerült a szivacsütő betiltásának a gondolata. Hosszú harc után végül 1959-ben kompromisszumos megoldás született, egységesítették az ütőket,megfogalma- zódott az új szabály, amely ma is érvényben van. Ennek lényege: szabályos a soft- és a szendvicsütő legfeljebb 4 mm vastag borítással, a gumiütő legfeljebb 2 mm vastag borítással és a faütő. Gumiütővel ma már a játékosok elenyésző hányada játszik, faütővel pedig senki. Így gyakorlatilag ma a soft- és a szendvicsütő az egyeduralkodó. Bár a szivacsütő – amely igazi üstökösként tűnt fel az asztalitenisz világában és ugyanolyan gyorsan tűnt is el – csak néhány évig uralkodott, mégis igen nagy volt a sportágra gyakorolt hatása. Mintegy előkészítője volt az asztalitenisz mai, modern korszakának, minden eddiginél jobban előtérbe helyezte a fizikai képességeket, az erőt. Ehhez az időszakhoz kapcsolódnak az ütők egységesítése mellett olyan fontos döntések, mint amelyek az 1956-os tokiói kongresszuson születtek: világbajnokságokra ezután 2 évenként kerül sor, (az addigi évenkénti helyett), a közbeeső években kontinentális bajnokságokat kell rendezni. Az első EB-t Magyarország rendezte, és négy aranyérmet gyűjtött. Itt kezdődött Berczik Zoltán “aranyos” pályafutása. Összesen 6 Európa-bajnoki aranyérmet szerzett.
A modern időszak (1959-)

Az 1959-es – az ütők egységesítésére vonatkozó – határozat nem okozott különösebb problémát a sportágban, könnyű volt az átállás. Ehhez hozzájárult, hogy a határozat időpontjában, sőt már előbb is, a soft- és a szendvicsütő kezdte kiszorítani a szivacsütőt. A határozat után a sportszergyárak, köztük a Tamasu cég, fokozatosan javítani kezdték a minőséget és az új borítások több lehetőséget nyújtottak a különböző technikai elemek végrehajtásához. Ennek ellenére a 60-as évek végéig nem mindig volt élvezetes a játék, a labdamenetek rövidek voltak, kevés volt a látványosság. Európában visszatért a biztonsági játék, a legnagyobb játékosok: a magyar Berczik Zoltán, Kóczián Éva, a svéd Alser, az NSZK-beli Schöller védők voltak. A világbajnokságokon megjelenő kínaiak és a japánok külön versenyt vívtak, legtöbbször kínai sikerrel, Európa háttérbe szorult. A férfiaknál Kína 1961-65 között egyeduralkodó, a nőknél a japánok. Ezidőtájt a japánok új elemet hoztak a játékba, a PÖRGETÉST. Csupa nagybetűvel kell írni, mert ez az elem teszi látványossá, majdnem akrobatikává az asztaliteniszt. A pörgetést elkezdték tanulni a magyar játékosok is. Berczik Zoltán - miután kiderült, hogy nyeséssel nem tudja hatástalanítani a pörgetést - megtanult pörgetni és igyekezett ellenfeleit ebben is megelőzni. Hatására a fiatalok, köztük Péterfy, Rózsás és Faházi kitűnően megtanulták a pörgetést és sok sikert értek el vele. A pörgetés igazi sikeremberei azonban a 60-as évek végén, a 70-es évek elején formálódó negyedik magyar aranycsapat tagjai lettek: Gergely Gábor, Jónyer István, Klampár Tibor. Ők fejlesztették ki a pörgetés mai változatait, ezek között elsősorban a gyorspörgetést, az oldalpörgetést (hajlított síkú pörgetést), a fonákpörgetést, a visszapörgetést. A pörgetés Európát újra versenyképessé tette az ázsiai versenyzőkkel szemben, sőt átmenetileg lépéselőnyt is jelentett a legkiválóbb európai játékosok részére. A magyarok mellett különösen a svédek: Johansson, Bengtsson és a jugoszlávok: Surbek, Sztipancsics törtek sok borsot az ázsiai játékosok orra alá. Az 1979-es phenjani világbajnokságon úgy tűnt, hogy tovább csökken a kínai fölény, hogy az érzékeny vereségek megrendíthetik a férfi szakágat. Elvesztették – Magyarországtól elszenvedett kétszeri, egymásutáni vereséggel – a férfi csapatbajnokságot, emellett nem ők nyerték a férfi egyest és a férfi párost sem. Akkor a szakemberek joggal hihették, hogy az ereje teljében lévő Jónyer, Klampár, Gergely hármasból álló magyar csapat hosszabb távon a csúcson marad. Alátámasztotta ezt a véleményt a kínai játékosok szembetűnő félelme a magyar játékosoktól, a szokatlanul ideges hangulat, mely a verseny során a kínai játékosok, vezetők között uralkodott. A magyar csapat győzelmének fő okát a szakemberek abban látták, hogy a magyar játékosok kétoldali pörgetéseinek ellenszerét nem találták a kínai játékosok és nagy meglepetésre az adogatásokból is Jónyerék kerültek jobb pozícióba. A magyarok rövid adogatásaiból a kínaiak nem tudtak kezdeményezni, az ő hosszú szerváikból viszont a magyar játékosok rendre pörgetéssel indítottak. A magyar asztalitenisz a “nagy győzelem” után nem tudta megtartani pozícióját. Az 1981-es Világbajnokságon a kínai-magyar csapatdöntőn még mint egyenlő ellenfelek küzdöttek egymással, s talán csak néhány szerencsés poénon múlt, hogy a magyar csapat nem ismételte meg sikerét. Az 1982-es, budapesti Európa-bajnokságra még egyszer összekapta magát az “aranycsapat”, és Jónyer kimagasló játékával – hatalmas közönségsikert aratva – csapatban Európa-bajnoki címet szerzett. A férfiakhoz hasonlóan a női csapat is Európa-bajnok lett. A következő világbajnokságokon, Európa-bajnokságokon a magyar férfi csapat már csak árnyéka önmagának – bár 1983-ban még bronzérmes -, és megindul a “mélyrepülés”. Az 1986. évi, prágai EB-n, a csapatküzdelmek során Klampár Tibornak, a nagy hármas utolsó, még jelenlevő játékosának kiemelkedő teljesítménye (14 győzelem, 1 vereség) sem elegendő a csapat dobogós helyezéséhez. Prágában vált egyértelművé, hogy évekig nem lesz olyan férfi csapata hazánknak, amely akár csak megközelíthetné elődeinek teljesítményét. Megállapítható, hogy 1980-87 között növekedett a különbség Európa és Kína között, a kínaiak javára. Miben kereshetők az okok ? Első helyen lehet említeni a népesség számarányát. Nemcsak azért, mert az 1 milliárdot meghaladó lakosság valószínűségi alapon is hatalmas előnyt jelent, hanem az is köztudott, hogy az asztalitenisz az egyik leginkább elterjedt és támogatott sportág Kínában. Becslések szerint 10 milliót meghaladja az igazolt versenyzők száma. Ennek megfelelően nagyon népszerű sport. A népszerűségnek valószínűleg élettani magyarázata is van. A Távol-Keleten élő népekre jellemző az evőpálcika használata. Ez fejleszti a kéz ügyességét, a csukló mozgékonyságát, erejét. A kínai asztaliteniszre jellemző ütőfogás, a tollszárfogás, nagyon sok hasonlóságot mutat az evőpálcikák kezeléséhez. A kínai játékosok erős kéz- és lábizomzattal, arányos, az asztaliteniszhez kiváló fizikai tulajdonságokkal rendelkeznek, rendkívül gyorsak, robbanékonyak. Stílusukat, játékmódjukat is ennek megfelelően választják meg. Erőszakos, gyors játékot játszanak, minél előbb poént akarnak elérni. Az elmúlt évtizedben a kínai játékosok (elsősorban a férfiak) tollszárfogásban fonák oldalon is megtanulták szinte tökéletesre fejleszteni játéktudásukat, rendkívül biztosan és pontosan pörgetnek fonákkal és tenyeressel egyaránt, sőt kihasználják a tollszárfogásos játék minden előnyét európai és a többi sportoló nemzettel szemben. Kínában több komoly asztalitenisz sportszergyártó cég létezik, náluk a boltokban a versenyzők megvásárolhatják az ütőborítást -külön a szivacsréteget és külön a softot-, ráadásul rengeteg variációban, sok gyártó termékét. Amíg a kínaiak hatalmas versenyzői állományból válogatnak, addig az európai bázis elég szűk, s úgy tűnik, hogy a közeljövőben sem lesz lényegi változás. A kínaiak megengedhetik maguknak, hogy a legkülönbözőbb játékstílusokat is támogassák, sőt kifejezetten arra törekednek, hogy nagy létszámú, magas színvonalú állományuk legyen minden stílusból. Ez lemérhető a különböző világversenyeken, ahol a kínai csapatot képviselő játékosok között megtalálhatók a hagyományos tollszárfogásos játékosok, a védekező játékosok, az európai stílusban játszók, a szemcsés softtal játszók ugyanúgy, mint a különleges ütőborítást használók. A különböző stílusok egymás közötti harca, az európaiak számára szokatlan játék, a szokatlan ütőborítások, valamint az a tény, hogy az európai iskolák csak kis különbséggel térnek el egymástól – így az ellenük való felkészülés sem jelent különösebb nehézséget a kínaiaknak – olyan súllyal esnek a latba, hogy valószínűleg hosszabb időre konzerválhatják a meglévő erőviszonyokat. E mellett szól az a körülmény, hogy az európai klasszis játékosok – kis számuk miatt – viszonylag hosszú időt, 10-15 évet is eltöltenek az élvonalban, szemben a kínai játékosokkal, akiket gyakran cserél a szakvezetés. A kínaiak ritkán vesznek részt 2-3 világbajnokságnál többön, állandóan új arcok, s velük új játék, adogatásvariációk, új borítások jelennek meg. Amíg az európai játékosok minden tekintetben fel vannak térképezve, addig a megjelenő új kínai játékosokat szinte senki sem ismeri. Mire pedig megismerik, kiismerik őket, el is tűnnek a nemzetközi élvonalból, jönnek helyettük mások. Tudvalevő, hogy Kínában államilag az asztalitenisz a legjobban dotált, támogatott sport. Mivel nemzeti sportjuknak tekintik, ennek megfelelően viszonyulnak hozzá, mind a szakemberképzés, mind az utánpótlásképzés és a versenyzők viszonyában. Többrendszeres bajnokságot tartanak fenn, városi, körzeti, kantoni és országos bajnokságuk is van, utánpótlásnevelés terén következetesek, rengeteg képzett edző és segítő áll a rendelkezésre. A fiatalok között óriási a versengés, hogy minél feljebb jussanak, kiemelkedjenek. Külön meg kell említeni azt a tényt is, hogy Kínában (hasonlóan a többi ázsiai országhoz) az edzőnek kijáró tisztelet és elismerés a gyerekek által is természetes, nem ritka, hogy edzésen az edző utasításait vigyázzállásban, maximális odafigyeléssel követik, mivel a szüleik és a vezetőik is elvárják tőlük ezt. Hasonlóan Japánban is, ahol az iskolában és a sportedzéseken is a gyerekek szinte katonásan fegyelmezettek, utasításkor elismétlik a feladatukat és meghajolva fogadják azt. Az ő kultúrájuk ezt követeli tőlük.










Kapcsolat
Név:
E-mail:
Üzenet:

Kapcsolódó linkek
Asztalitenisz történelme